Egészen ritka élményben volt részem május 29-én, a Latinovits–Bujtor Játékszín nézőterén ülve. Szültem. Hatvan,számomra nagyrészt idegenemberrel együtt. Egyszerre vajúdtunk, vártunk és lélegeztünk, együtt nevettünk,sírtunk, és nem értettük, hogy mit is akartak a poloskával?
A Tünet Együttes Burok – a táguló idő összehúzódásai című előadására kíváncsian és nagy várakozással ültem be, nem igazán tudtam, hogy mire számíthatok. Hogyan lehet színpadon beszélni a szülésről? Hogyan lehet a tánc nyelvén szólni róla? Miért nem szoktunk? Vajon a mostanában zajló közéleti diskurzus mennyire van hatással a gondolkodásunkra? Miért gondoljuk, hogy a szülés női téma, és ha nem az, akkor hol van benne a férfi?
Az előadás után azon gondolkoztam, milyen érdekes, hogy míg az emberi élet két nagy pillanatát – a születést és a halált – a drámairodalom újra meg újra feldolgozza, a szülés valahogy nem került be ebbe a nagy kettősbe. Végsősoron minden piedesztálra emelt, maradandó és korszakalkotó drámában meghal valaki, nem? Ez a lényeg, ehhez képest van minden. Még a születéssel is van, hogy foglalkozunk, talán inkább a lírában, mint a drámában, de időről időre terítékre kerül az is. Vajon a szülés, életünk nagy teremtői pillanata miért nem kerül fel soha a színpadra? Tudom, kicsit álnaiv a kérdés, hiszen a szülés női dolog, az apukák az előző századokban nemigen voltak részesei ennek a pillanatnak, s mivel az irodalmi kánonban százalékos arányban jóval kevesebb a nő (ráadásul kis hazánkban aki bekerült, annak meg általában nincs gyermeke), valószínűleg egészen egyszerű a helyzet: nem volt, aki megírja. Persze a viccet félretéve, nyilvánvalóan nem csak ez az oka. Számomra a Burok közben lett világos, hogy mennyire nehéz lehet egy ennyire intim pillanatot odavetni a nézők elé. Nem tudom meghatározni, hogy miért más ez, mitől intimebb, mint az első szerelem, a halál vagy például a szégyen témáját színpadra vinni, de egyre egyértelműbbé vált az előadást nézve, hogy ez bizony piszok nehéz téma, és valószínűleg véges száma van a lehetőségeknek, amilyen módokon színpadon beszélni lehet róla.
Felmerül a kérdés: vajon az, hogy nők a saját szülésüket mesélik el, hol szavakkal, hol mozgásba burkolva, hol egy képben, hol csak hangokkal, az vajon belefér a klasszikus értelemben vett színházról alkotott képünkbe? Nincs ebben valami prevenciós jelleg, valami színes-szagos felvilágosító óra érzet? Nekem színház. De eltudom képzelni, hogy valakinek ez már nem az. Lehet, hogy valakinek ez sok, hogy ódzkodik ettől, éppen azért, mert az élet egyik legintimebb pillanatának kiteregetése (ami itt aztán ki van teregetve becsülettel)már a bulvár határait súrolja. De azt is eltudom képzelni, hogy valaki olyan katartikus élményt él át Frozen főcímdalát hallgatva, miközben a három táncosnő a nejlonpalástban rohangál körbe a teremben, mert végre, végre sikerült…, mint egy Három nővér alatt soha.
Mindenesetre az nem is lehet kérdés, hogy a témaválasztást személyes ügy indokolja, mert ezek a történetek bizony láthatóan elementáris erővel kívánkoznak ki az alkotókból. Hogy miért? Valószínűleg éppen azért, mert a szülés is, mint annyi minden más, tabu. Erről nem szoktunk nagy plénum előtt beszélni, vagy ha igen, akkor csak nagyon szépen, eufemizáltan merünk a témához nyúlni. Ezt a konvenciót a Burok egyértelműen felrúgja.
Hogy mitől lesz igazán hiteles az előadás? Egyszerűen őszinte, minden sallang nélkül való, hiányzik belőle a teatralitás minden formája. A színpadon nem színészeket látunk, még csak nem is táncosokat, hanem anyákat, akik a saját történetükről beszélnek, tele humorral és mérhetetlen őszinteséggel, olyan primér módon, ahogyan csak ők képesek rá.
Szabó Réka előadásairól általában elmondható, hogy nem szorítkoznak a mozgásszínházi kifejezőeszközökre, sokkal inkább összművészeti alkotások ezek, melyekben a tánc mellett a szöveg, a zene és a képi világ is fontos szerepet játszik. Bár eredetileg a Burok című előadást egy fehér anyagokkal teli, kozmikusnak ható térben játssza a társulat, nekem a Játékszín üres, fekete termében is teljes élményt nyújtott a darab, lett ettől a feketeségtől valami egészen zárt, bensőséges hangulata a nézők és a játszók közös létezésének.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is van rám nagy hatással ez az előadás. Van egy jelenet a darab vége felé, ahárom anya a születés pillanata után magára borítja a fátyolszerű nagy nejlonanyagot, és vigyorogva elindulnak a teremben. És csak futnak, szaladnak körbe-körbe, miközben a háttérben bömböl a Let it go…Ebben a pillanatban végignéztem a nézőkön, és bár sokféle reakcióban, de ugyanazt az elragadtatott, extatikus örömet láttam rajtuk,amit a játszókon, és amit éreztem én magam is. Hogy ezt hogyan érték el az alkotók? Hát úgy, hogy kíméletlenül végigjáratták velünk (férfival és nővel, felnőttel és gyerekkel) a fizikai fájdalmak minden stádiumát. Nem volt menekvés, a kilencven perc alatt, bárhogy próbálkoztál, nem tudtad kikerülni, hogy meg ne érts valami fontosat a szüléssel, a nőkkel, magaddal, a testi fájdalommal kapcsolatban.
Profizmus, humor és mélységes szeretet. Csak ilyen és ehhez hasonló címszavakban tudok erről az előadásról beszélni, és nem hiszem, hogy ezzel egyedül vagyok. Ritkán látni ilyen okos, vicces és őszinte darabot, mindezt pedig ilyen, egyébként alapvetően nehezen emészthető formanyelven keresztül ennyire tisztán és érthetően tálalni csak az igazán nagyformátumú alkotók tudják. A Tünet Együttes tagjai pedig tagadhatatlanul azok.
Írta: Darabos Petra
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor